Nagy István – (Csíkmindszent, 1873. március 28. – Baja, 1937. február 13.) magyar festőművész, a modern magyar festészet realista és konstruktív szárnyának egyik legegyénibb képviselője.

Csíkszeredában fejezte be a gazdasági népiskolát, tanítóképzőt végzett Kolozsvárott és az alföldi Homokmégyen tanított. Az iskolában kiállította szénrajzait, Keleti Gusztáv felfedezte tehetségét. Így került a budapesti Mintarajziskolába. Ezután Münchenben és Párizsban tanult, majd nyolc hónapig tanulmányúton járt Itáliában. Tanulóévei során mindvégig a csíki magánjavak ösztöndíját élvezte. 1902-ben újabb vándorévek kezdődnek az első világháborúig, de most már a szülőföldjén: Csíkban, Gyergyóban.

Első kiállítása 150 munkájából 1902. június 8-án nyílt meg Csíkszeredában. A háborúban a galíciai fronton katonaportrékat készített. 1919-ben Budapestre költözött. 1920-tól a Nagyalföldön festett, először Szentesen Koszta Józseffel együtt, majd Kecskeméten és Baján. Nagyszabású gyűjteményes kiállítása 1923-ban általános elismerést váltott ki. Kosztolányi Dezső és Lyka Károly is lelkesedéssel írt alkotásairól, Surányi Miklós pedig regényt írt róla. 1933-ban végleg letelepedett Baján feleségével és fiával. Több mint 4000 művét tartják számon, ezek többsége ma három országban található meg (Románia, Szerbia és Magyarország), műveit őrzik a Magyar Nemzeti Galériában, a szabadkai (Subotica) múzeumban, legtöbbet a bajai múzeumban, a Kecskeméti Képtárban külön kiállítóterem mutatja be képeit, számos képe magángyűjteményekben van.

Tájképeit és arcképeit főleg pasztellkrétával és szénnel készítette. A modern magyar festészet realista és konstruktív szárnyának egyik legegyénibb képviselője. Hihetetlenül gyorsan dolgozott. Témái: az erdélyi havasok komor világa, az alföldi faluk széle, tanyák, legelésző állatok és élet barázdálta arcú parasztok. Témái miatt az alföldi festőkhöz szokták sorolni, azonban képeinek egyre hangsúlyosabbá váló geometrikus meghatározottsága miatt a modern festészet konstruáló ágához is tartozik az ő alkotói munkássága, Nagy Balogh János művészetének rokona. Nagy István stílusa jelentős hatással volt a hódmezővásárhelyi művésztelep fiataljaira, továbbá segítette Barcsay Jenőt festői útja megtalálásában.

1924-ig közreadott festészeti teljesítményéért megkapta a Szinyei Merse Pál Társaság festészeti díját, Beczkói Bíró Henrik díjat kapott 1936-ban Kalapos öregasszony c. képéért.

Csíkmindszenten hajdani szülőháza helyét bronzplakettes emlékkő jelöli. Ferencz Ernő alkotása. Szülőföldjén nevét a csíkmindszenti Nagy István Általános Iskola és a csíkszeredai Nagy István Zenei és Képzőművészeti Középiskola viseli. Baján emlékszobrot állítottak tiszteletére. Az emlékszobor a Nagy István Képtár előtt áll, Varga Imre alkotása. A székesfehérvári Deák Gyűjtemény 10 képét őrzi.

Mártonfi József – ’’csíkmindszenti,  erdélyi püspök, M. Tamás (Adorján István csik-szent-királyi lelkész gazdája) és Józsa Kata fia, szül. 1746. jan. 15. (kereszteltetett) Szent-Királyon (Csíkm.), hol szülei korán elhaltak; az árvát Adorján József lelkész, majd ennek halála után testvére Adorján István csik-mindenszenti birtokos vette pártfogása alá s tanulás végett a csik-somlyói szent-ferencziek zárdájába vitte. Itt sok bajjal iskoláit kitünő sikerrel végezte, mire Kolozsvárra a jezsuiták collegiumába ment, hol mint asztalkörüli és szobaszolga ingyen kapott szállást és élelmet. 1763-ban Kolozsvárt a jezsuita rend növendékei közé lépett. Az ujonczéveket Bécsben állotta ki s ekkor tanulmányozta a régi görög és római classikus írókon kívül a franczia, főképen pedig a német nyelvet, melyet annyira sajátjává tett, hogy azon a legfolyékonyabban szónokolt. E szigorú fegyelmű rendben gyakorlá magát a nélkülözésben, de a művelt társalgási szabályokban is. 1770-ben Budán a grammatikát, 1771. Bécsben a mathesist tanította, 1772-73-ban ismét Budán az ékesszólás tanára volt. Ekkor szövődött közte és Révai közt az a meghitt barátság, mely ez utóbbinak haláláig tartott. 1773-ban eltöröltetvén a jezsuita-rend, M. 1774-ben Kolozsvárt mint a mathesis tanára nyert alkalmazást. 1779-ben Mária Terézia királyné kinevezte őt az erdélyi r. kath. iskolák főigazgatójává, mely álláshoz kir. tanácsosi rang és a kir. főkormányszéknél előadói jog volt kapcsolva. Ezen hivatalában hét évig működött. 1781-ben a könyvvizsgálói korlátlan hatalom is reá bizatott, mely hivatalában igazságos eljárásával a közszeretetet vívta ki magának. 1786-ban kir. főkormányszéki valóságos tanácsos lett és ekkor költözött Szebenből Kolozsvárra. 1788-ban czímzetes kanonokká, 1793. pedig szerbiai czímzetes püspökké neveztetett ki. Batthyányi Ignácz halálával I. Ferencz császár és magyar király 1799. márcz. 14. a szerény és visszavonult férfiút nevezte ki Erdély püspökéül, mely kinevezés Erdélyben a papok és világiak közt általános örömet keltett, mert éppen akkor forgott fenn az erdélyi püspöki javaknak a kir. fiscus által való elfoglalása; az erdélyi püspökségnek ez életkérdését M. erélye az egyház javára döntötte el. Csak miután Bécsben az eddig bírt püspöki javakat az egyház részére biztosította, foglalta el püspöki székét. Érdemei különösen a jótékonyság és a nevelés terén tüntek ki. A szent-István-rend kommendatora volt. A tudósokat, köztök az inséggel küzdő Révait segítette s általában az irodalmat pártolta. Meghalt 1815. márcz. 3. Gyulafejérvárt. ’’

(Forrás: Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái)